Solo travel – utazás egyedül. Szokatlan dolog ez a legtöbbünknek, nem vagyunk hozzászokva. Vajon ugyanolyan élmény egy ilyen utazás, mintha társaságban látnánk világot? Vajon ugyanúgy éljük meg a minket ért élményeket? Vajon nehezebb, könnyebb, bonyolultabb vagy éppen egyszerűbb ha mindent mi magunk intézünk? Kevesebbet fogunk tudni megnézni a folyamatos ügyintézés miatt (hiszen mindenre nekünk kell odafigyelnünk) vagy pont ellenkezőleg, hiszen csak magunkkal kell törődnünk? Ezekre a kérdésekre senki nem tudja a választ mindaddig, amíg ki nem próbálja, meg nem tapasztalja milyen is a „solo travel”. Én sem tudtam. Elmentem, kipróbáltam, megtapasztaltam. Most beszámolok róla, ráadásul nem is egy, hanem több bejegyzésben.

Olaszországban csavarogtam szeptemberben, több környéket is bejártam. Ráadásul tettem mindezt ráérősen, „sétatempóban”, lassan, meg-megállva… Az első komoly tanulság ebből az utazásból mindenképpen az – és ezt sokan, sok helyen elmondták már, de csak akkor tudatosodik az utazóban ha saját maga is átéli – hogy a világ bármely tája, pontja vagy látványossága sokkal többet mutat meg magából ha lassítunk és megadjuk a lehetőséget neki hogy kitárulkozzon. Tudom, könnyű azt mondani, de mégis…. Egyvalami biztos: nem hagyományos útinapló következik a szokásos leírásokkal, adatokkal és a látnivalókról készült képekkel, hanem szubjektív beszámoló, benne mindaz, ami engem megérintett.

Az utazás első fejezete nem indult könnyen. Budapestről elindulva majdnem 800 km megtétele után valahol Padova környékén megszólalt az autómban az egyik féltengely. Gyors gutaütés, majd szerelő keresés az autópálya mellett (ez amúgy olyan élmény volt, ami megérdemelne egy külön fejezetet), szakmai konzultáció egy kizárólag olaszul beszélő idős szerelővel mindenféle nyelven és kézzel-lábbal, visszafordulás és újabb 800 km haza, másnap féltengely csere és újra elindulás..

Megérte a fáradságot, ezt bátran állíthatom. Lélegzet-elállító, fenséges, grandiózus a tó és környéke. Nem tudom mire számítottam, de tényleg elakadt a szavam amikor a hegyek közül kibukkantam a tó partjára. Ennek két oka is volt. Az egyik a lenyűgöző látvány, a másik a tavat körbevevő utak keskenysége, ami alaposan próbára teszi minden vezető tudását, ráadásul nekem – solo traveller lévén – a másfél sáv széles úton szembejövő buszokon kívül a navigációt is figyelnem kellett, na meg persze megpróbálni felismerni a hotelt, ahova készültem (ami valójában nem is volt hotel, hanem egy apartman bármiféle cégér vagy felirat nélkül). Sikerült, megérkeztem, lepakoltam és persze azonnali csavargásba kezdtem. majd ezt az élménygyűjtést folytattam egy héten keresztül.

A helyenként 400 m mély (!) tó valóban lenyűgöző, a körülette magasodó hegyek folyamatosan arra emlékeztetik az ott lévőket hogy mennyire porszemek is valójában. Az ipszilon alakú tó ettől függetlenül kedves. Egy kicsit hasonlít a Cinque Terre-re annyiban, hogy a meredek hegyoldalak alján találhatóak a pirinyó települések, ahol jellemzően egy deka vízszintes felület sincs. Ráadásul – mivel a lejtők helyszűkét okoznak – itt is szenzációs módon használják ki a beépíthető-belakható terület minden négyzetcentiméterét.

Amire nem maradt hely – és ezt már említettem korábban – az az út. A tó körüli út kétsávosnak van minősítve, de inkább csak szűk másfél sáv áll rendelkezésre a közlekedésre, ami időnként érdekes szituációkat generál. És aztán van néhány középkori eredetű település is a tó partján, amin az országút keresztülvezet, és amely városkák központjában az út egy sávra szűkül. Itt vagy nagyon figyelsz hogy ki jön szembe vagy ha szerencséd van, akkor van egy jelzőlámpa ami felváltva engedi át a közlekedőket.. Nem gyenge szívű vezetőknek való vidék… Szerencsére a tavon sűrűn járnak a hajók és a kompok, bárhonnan bárhova el lehet jutni ezekkel is, merthogy minden tóparti településnek van kikötője. Vagy közlekedj a menetrend szerinti busszal, akkor öntelt mosollyal figyelheted ahogy a szembe jövő autók az út melletti sziklákra lapulva próbálnak elférni egymástól.

Az itt élők tulajdonképpen kedvesek, segítőkészek, ugyanakkor borzasztóan fáradtak az ide látogató turista hordáktól. Idén a tó tele volt amerikaiakkal, akik a dollár erősödése miatt a fájdalomküszöb feletti mennyiségben látogattak Európába, őket pedig ismerjük..

Az időjárás szeptemberben kellemesen meleg, sőt időnként egyenesen forró. Viszont – és ez valószínűleg a hegyeknek köszönhető – nagyon gyors változásokra képes. Volt olyan reggel, amikor esett az eső, mindent súlyos szürke felhők borítottak. Hosszú ujjú póló, hoodie és széldzseki kellett egészen 11 óráig, amikor 25 perc alatt az összes felhő eltűnt az égről, szikrázóan kékké változott az égbolt és 30 fok lett. Ezt amúgy a képeken is látni lehet, arról nem beszélve hogy fotós szempontból is kihívásokat jelentett, folyamatosan.

Három ékszerdoboz városka található a tó hosszának közepén – egy az egyik oldalon, egy középen (ahol az ipszilon szárai összeérnek) és egy a túloldalon: Menaggio, Bellagio és Varenna. Hasonlítanak, mégis mindegyiknek megvan a maga egyedi hangulata, kisugárzása.

A tó fővárosáról, Como-ról valamilyen számomra is érthetetlen oknál fogva az volt az előképem hogy egy füstös-kormos iparváros. Ehhez képest egy vígkedélyű, hosszú tóparti promenáddal rendelkező világos és virágos, parkokkal megtűzdelt – és ókori eredettel rendelkező – település. Leghíresebb szülötte Alessandro Volta, a galvánelem feltalálója. Van is neki emlékműve, világítótornya és még egy emlékműve a tóban(!). Persze van itt dóm, óvároska, de nekem legjobban az itt élők élettempója tetszett a legjobban. Ők sem rohannak, azért ez Olaszországban meglepő..

Como szíve a kikötő és környéke, de nagyon szép az óvárosi része is a Duomo-val, a szűk utcácskákkal, a kisebb-nagyobb boltocskákkal, a teraszokkal, bárokkal, éttermekkel, valamint a néhol meghökkentő, környezet-idegen részletekkel.

A Lungolago-ról jól látszik a város fölé magasodó hegy tetején álló Brunate-be felkapaszkodó funicolare (fogaskerekű) útvonala, ezzel lehet feljutni a hegy tetejére, onnan pedig egy kiadós mászás után a Volta világítótoronyhoz.

Nem szívesen vallom be, de a funicolare végállomásától a világítótoronyhoz vezető – a táblák szerint másfél órás -, meredeken felfelé vezető út (na jó, ösvény) felénél feladtam és visszafordultam. Aztán kiderült, hogy van egy terepjáró, ami fillérekért felvisz, a másfél órás gyalogút így 13 perc alatt letudható.. És hát fentről parádés a látvány!

Ez volt tehát a solo travel csavargás első fejezete. Persze hosszasan tudnám még folytatni történetekkel és képekkel, élmény volt bőven. Mesélhetnék például a szállásomról, amit valamilyen arab származású család birtokolt és ezért a TV dugig volt arab nyelvű csatornákkal, vagy a tulajdonos anyjáról, aki egyedül volt otthon amikor távoztam, olaszul sem beszélt nemhogy angolul  és vele kellett megbeszélnem a fizetés-számlázás részleteit (persze hogy nem ment). Vagy beszámolhatnék arról az érdekes és tanulságos, sok mindent más megvilágításba helyező beszélgetésről, amit a velem egy buszon utazó angol expat anyuka folytatott egy Csehországban dolgozó német mérnökkel a migráns-válságról… Viszont egy ilyen post hossza véges, így nem teszem. Legközelebb San Gimignano-val folytatom, és ígérem előbb-utóbb eljutunk a solo travel tanulságaihoz is.

Péter