Portoferraio (Isola d'Elba) - mert utazás közben egy szép hajót minden kikötőben fotózni kell

Portoferraio (Isola d’Elba) – mert egy szép hajót minden kikötőben fotózni kell

A 2016-os nyár kétségtelenül legnagyobb élménye és fotós kalandja volt számomra az a majdnem két hetes utazás amit Toscana földjén sikerült eltöltenünk. Minden nap különleges, gyönyörű helyeket, érdekes, barátságos embereket és izgalmas élményeket sikerült fellelnünk – és persze fotóznom, mert nem titkoltan ez is volt a célja az utazásnak. Jól bevált Sony a99-em minden percben velem volt. Most utólag, a képek EXIF info-it vizsgálva jöttem rá hogy majdnem végig a Sony Zeiss Vario-Sonnar T* 24-70mm f/2.8 ZA SSM obi “tartózkodott” a gépen, újra bebizonyítva hogy egy igazi, all-round workhorse objektívről van szó, ami (majdnem) minden helyzetben tökéletes eszköz (különösen amikor az ember gyereke a 30 fokban nem akar súlyos fotós hátizsákot cipelni magával, benne a többi objektívvel)…

Múltak a napok az aktív, mozgalmas nyaralás alatt. Két egymást követő, amúgy meglehetősen fárasztó és forró nap története következik, erről szól ez a bejegyzés. Az egyik nap Elba szigetén jártunk, a következőt pedig Firenzében töltöttük.

 

Portoferraio (Isola d’Elba)

San Gervasio-ból,  az Azienda Agricola di San Gervasio-ból (itt laktunk, már írtam róla) Piombino-ba (a komp Elbára innen indul) nem  az autópályán akartunk menni, mert arra vágytunk hogy szép tájakon autózzunk és utazás közben elmerüljünk a vidéki Toscana életében, kicsit közelebbről is szemügyre vegyük azt. Ebből az lett, hogy sikerült egy borzalmas állapotban lévő, kátyús-gödrös hegyi mellékútra keverednünk és azon kellett zötyögnünk hosszasan. Ez még nem lett volna baj, viszont miután kiértünk a normális országútra, majd nem sokkal Piombino, a kikötőváros központja előtt hangos szisszenéssel kiadta a lelkét a bal hátsó kerekünk. Defekt, mégpedig egy hosszú, a gumi oldalán látható hasadás következtében, amit valószínűleg a hegyi út valamelyik kátyújának széle okozott. Nagyjából 1200 km-re itthonról ez nem nagy öröm, pláne annak tudatában, hogy az autómnak nincs rendes pótkereke, csak egy afféle mankókerék… Fejben már pörgettem a lehetőségeket arra vonatkozóan, hogy hol fogok (normális áron) egy másik, rendes méretű gumit venni pótlásként, közben feltettük a mankókereket, tudatosítottuk magunkban, hogy este majd 80-nal megyünk vissza a szállásunkra, és simán kigurultunk a kikötő parkolójába. Szerencsére senkit sem viseltek meg a történtek, úgyhogy hajóra, pontosabban kompra szálltunk és irány Elba!

Szerintem nem kell ecsetelnem a tengeri szellőt, a víz kék színét, a hajót kitartóan kísérő sirályokat, a nap simogató sugarait a felső fedélzeten. Elbához közeledve az utazó először a sziget lakatlan felét pillantja meg, a parányi öblöket, némelyikben egy-egy vitorlás áll lehorgonyozva. Aztán kisvártatva, egy félszigetecske megkerülése után ott a főváros, Portoferraio, a régi kikötő, a hegy tetején az erőd, csudaszép! A nagy hajók nem a régi kikötőben kötnek ki, oda be se férnének. A mólóról 10 perc alatt sétáltunk be az óvárosi részbe, és persze közben alaposan kimelegedtünk, nem sokkal dél után járt az idő. Így aztán azzal a lendülettel megpróbáltunk beülni ebédelni abba a parti étterembe, az Osteria Libertaria-ba ahol 5 éve már jártunk egyszer. Viszont közben kitört a szieszta, az étterem bezárt, így a kikötőt szegélyező házak alján lévő árkádok alatt átmentünk egy kis térre és találtunk egy nagyon helyes, nagyon kicsi, nagyon egyszerű éttermet, ahol az ital és az evőeszköz önkiszolgáló, az étlap kézzel írott, a tulaj pedig kizárólag olaszul beszél.. Viszont a kaja jó volt, a sör hideg. Jóllaktunk, aztán elindultunk csatangolni – hegynek felfele.. A hőségben, 35 fokban, tele hassal.. De felértünk a hegy tetejére (nem volt több, mint tízezer lépcső..), körülnéztünk és rájöttünk, hogy megérte! A kikötő, az öböl, az öbölben horgonyzó iszonyú méretű Thomas Cook tengerjáró, a kis vitorlások, a templomtornyok, várfalak, és még hosszasan sorolhatnám. Nézzétek meg egyszer, ha tehetitek! Lefelé jövet igyekeztünk elveszni a szűk, ódon utcácskákban (sikerrel), benéztünk a parányi kertekbe, sőt, ahol tudtunk belestünk a nyitott földszinti ablakokon is, hátha belelátunk a helyiek életébe, ha csak egy-egy pillanatra is.. Összebólintva köszöntünk egymásnak a házaik előtti lépcsőn üldögélő és egymással beszélgető férfiakkal, visszarúgtuk a labdát a lejtős utcán focizó gyerekeknek, hideg, friss vizet ittunk egy utcai nyomókútból. Megnéztük a házat, amiben az a fürdő van (vagy volt) ahova Napóleon járt annak idején. Lassan visszacsorogtunk a kikötő szintjére, körbejárva megnéztünk néhány nagyon drága yachtot és pár lepukkantnak tűnő halászhajót, vettünk egy hideg sört egy Tabaccheria-ban és már sétálhattunk is vissza az új kikötőbe, mert rövidesen indult a kompunk vissza Piombino-ba. Szívesen megnéztük volna a sziget többi részét is, de ez alkalommal ennyi fért bele. Sebaj, legalább lesz miért visszajönni!

 

Firenze

A következő nap reggelén – némi internetes kutakodás után – elgurultam a San Gervasio-tól 7 km-re fekvő Cappanoli faluba a Fontanelli Pneumatici nevű gumishoz. Szerencsére előtte szótáraztam egy kicsit, ugyanis a szerelő egy kukkot sem beszélt semmilyen nyelven az olaszon kívül, így jól jött az előre kikeresett “gomma a terra” (defekt) kifejezés. Megnézte a defektes kereket, kézzel-lábbal elmutogatta hogy bizony az javíthatatlan, majd közösen el-activity-ztük, hogy kéne nekem egy másik gumi. Nem kettő, csak egy, és nem kell új, használt kéne, ami a következő másfél hetet és a hazautat kibírja. Kicsit hümmögött, aztán kiment a műhely mögé, majd egy-két perc múlva előkerült, a kezében egy tökéletes méretű, 80-85 %-os állapotban lévő gumival. Nekiállt, leszerelte a defektes gumit, felszerelte az újat, kicentírozta aztán kicserélte a mankókereket a frissen javított kerékre. Végül ellenőrizte a mankókerék nyomását, azt is kicentírozta és végül betette a csomagtartóba a helyére. Magamban már morogtam hogy mindezekért a világ pénzét itt fogom hagyni, de meglepetésemre mindezért összesen 25 Eurót kért! Ennél itthon többet kértek volna csak a gumiért.. Grazie Enzo, megcsináltad a napomat!

Az új gumi birtokában már biztonságos volt az utazás az aznapi kirándulásunk helyszínére, Firenzébe. A Mercato Centrale alatti parkolóban hagytuk az autót, és sajnos sem akkor, sem visszafele jövet nem néztük meg a piacot. Hiba volt ez, belátom, ugyanis zseniális hely, legközelebb tuti nem hagyom ki! Még bőven időben érkeztünk, ugyanis (az előre megvett jegyünk birtokában) randevúnk volt Dáviddal a Galleria dell’Accademia-ban. Mindenkinek csak javasolni tudom az előzetes online jegyvásárlást, egyrészt mert így olcsóbb a bejutás, másrészt nem kell végigvárni azt az időnként döbbenetesen hosszú sort, ami a múzeum előtt kígyózik általában. Mi “megugrottuk a sort”, pillanatok alatt bejutottunk és már ott is álltunk a nevezetes Michelangelo szobor előtt. Tényleg lélegzet-elállító alkotás, itt olvashattok róla részletesen. Engem meglepett, lenyűgözött a mérete és sokáig emésztgettem a bal kezének (amúgy szándékos) aránytalanságát. Persze fotóztam is, viszont – szándékosan – nem hagyományos képeket mutatok a szoborról. Mint ahogy következő állomásunk, a Duomo (leánykori neve Cattedrale di S. Maria del Firenze) és környéke sem a hagyományos módon mutatkozik be a képeimen. A kupola megmászása (a nagyon szűk lépcsőház) volt, akit megviselt, de a fenti látvány megérte a fáradtságot (ezzel persze semmi újat nem mondtam). Körbejártuk, megnéztük az épületegyüttest és a környéket, meg persze igyekeztünk eljutni minden firenzei nevezetességhez, már ahova időnk engedte, nem sorolom fel mindet. Egyet viszont muszáj megemlítenem a különleges fotó-szituáció okán: pont amikor a Piazza della Signoria-ra értünk, akkor fújt át a szél a város felett egy zivatarfelhőt, és ez olyan különleges fényviszonyokat teremtett, amit vétek lett volna kihagyni fotós szemmel. Készült is néhány különleges, vészjósló színű eget, mint hátteret “felvonultató” kép itt a Neptun szoborról, ebből egyet látni is lehet ebben a bejegyzésben. Aztán a felhő odébbállt, a nap újra kisütött és mi még órákig csavarogtunk, nem tudtunk betelni a látvánnyal. A várost egy szóval jellemezni nem lehet, de ha mégis muszáj lenne én azt mondanám kivételes.

Firenze - Michelangelo David-ja, ezúttal profilból az Galleria dell'Accademia-ban

Kép 1 / 5

Firenze - Michelangelo David-ja, ezúttal profilból az Galleria dell'Accademia-ban

 

Van még élmény Toscana-ból bőven, hamarosan folytatom az utazás felidézését!

Péter